top of page
Search

A tökéletlen szülő és a belső biztonság

"Ma már elképzelni nem tudom, miért nem az ujjaimmal néztem meg, hogy elég jó-e a víz. Fogalmam sincs, hogy miért gondoltam, hogy nem tudom eldönteni, elég hideg vagy meleg-e egy kiskádnyi folyadék. De akkor nem tudtam. Nem bíztam magamban még annyira sem, hogy egy ilyen rettentő egyszerű dolgot jól tudok megcsinálni. Inkább kiadtunk egy csomó pénzt egy teljesen felesleges dologra."

A napokban olvastam Gyurkó Szilvia írását, amiben megosztja az újdonsült szülőként átélt nehézségeit, és nagyon megfogott benne ez a bekezdés. Szívmelengető volt olvasni a tapasztalatait az első kisbabás hónapok hormongőzös megpróbáltatásairól, hiszen szerintem sokunk átélte ezt a mélységes bizonytalanságot, amiről ő is beszámol. Jóllakott? Nem fázik? Nincs melege? Nem álmos? Miért sír ilyen régóta? Miért nem tudom megnyugtatni? Helyes, hogy mindig rajtam alszik, hogy nem tudom letenni? Hogy folyton szoptatni kell? Ezek, és még sok más kérdés is cikázik bennünk, amire persze a tökéletes választ szeretnénk adni, mindenből tökéleteset szeretnénk a babának! Hát hogyne szeretnénk?! Az is biztos, hogy ezekre a kérdésekre mindenkinek lesz valamilyen javaslata, rokonoknak, ismerősöknek, de idegeneknek, járókelőknek is – természetesen ahány jóakaró, annyiféle tanács – a mi bizonytalanságunk pedig csak tovább nő. Gyurkó Szilvia írása végül arra fut ki, hogy szülőként nem kell a tökéletlenségtől rettegnünk, és attól, hogy nem felelünk meg a gyerekünk (és/vagy a környezetünk) elvárásainak, hiszen van egy dolog, amiben nem tévesztünk: hogy szeretjük, és elfogadjuk a gyerekeinket.


Így van. Mindennél jobban szeretjük a babánkat. Szeretjük, figyeljük, gondozzuk őket, sokszor szó szerint éjt nappallá téve. Ki más tudná hát eldönteni, mi a megfelelő hőmérséklet abban a bizonyos kádban, ha nem mi? (Szerintem biztosan nem Mari néni, aki szemben ült velünk a buszon…) Mivel sokunknak nincsenek működő szülői mintáink, valóban „kézenfekvőnek” tűnhet a külső, mérhető dolgokban keresni a biztonságot, a visszaigazolást, hogy mindent jól csinálunk – ahogyan ezt a kultúránk sugallja. Hiszen, ha látjuk, hogy a cumisüvegből, vagy a bébiételes üvegből 200 ml fogyott, akkor biztos, hogy éhen nem maradt szívünk szottya. Ha letesszük a babát és látjuk, a szemünknek elhisszük, hogy jól van, a légzésfigyelőnek, hogy kap levegőt.


De mi történik, ha a figyelmünkkel befelé fordulunk? Ha magunkra figyelünk, a babánkra, a családunkra; az egészen új dimenziókra szabadíthat fel. Ha elkezdünk megbízni magunkban és a megérzéseinkben, és belül keressük a biztonságot, akkor valóban nem lesznek mérhető, és kipipálható, könnyen körülhatárolható szempontjaink. Nekünk kell megtalálnunk a saját utunkat, ami a családunknak a legjobb. Ez nagy felelősségnek érződhet, viszont észre fogod venni, hogy bizony, érzed, hogy milyen hőmérsékletű vízben szeret a babád fürdeni. Tudni fogod, hogy kap levegőt a hordozóban, akkor is, amikor épp alszik és „bebújt” a sáladba. Tudni fogod, hogy mikor lakott jól. Mert befelé figyelsz, magatokra. Ez felszabadít arra is, hogy a babád, a saját és a párod szempontjait is figyelembe véve olyan megoldásokat találj, ami valóban a tiétek, ahogy mindenki a lehető legjobban érezheti magát, és segít elengedni a társadalom által rád terhelt elvárásokat. Felszabadulhatsz arra, hogy mások tanácsai helyett arra figyelj, nektek mi a legjobb, mert ezt csak te (illetve ti, családként) láthatjátok át igazán és érezni fogjátok, hogy jó irányba mentek-e!





 
 
 

Comments

bottom of page